Hosszú-hosszú évek óta terveztem ezt az utazást, számtalan könyvet és web-oldalt néztem végig az évek alatt - Szudán lassan az álmaim részévé vált. Aztán január elején végre elindultunk.

Január Kairóban – hideg hajnal a jól ismert repülőtéren. Szokásos alkudozás a taxisokkal aztán csöndes suhanás, át a hatalmas, ódon szörnyként alvó városon. Másnap délelőtt a szudáni követség, Afrika kapuja – első feladat: átjutni az egyiptomi kapusszolgán.

- Buhra ins’Allah – majd holnap – hangzik szájából a jól ismert válasz, szerdán 11:30-kor. Ez az első próba: akinek már ez is akadály, az inkább el se induljon. Mind kérdésemre kiderül, a követségen csütörtök, péntek és szombat is szünnap – szóval három perc múlva már a konzulnál vagyok és fél kettőre meg is van a vízum. Társam nehezebb eset, ő péntek hajnalban érkezik ,a heti egyszeri hajó viszont hétfőn délután indul Asszuánból, így van még egy körünk a követségen vasárnap. A hajójegyet azonban vízum nélkül nem adják ki Kairóban, tehát sietnünk kell. Végül vasárnap reggel rekordot döntünk – szudáni vízum fél óra alatt!

Az útikönyvek szerint a délután 5-kor induló hajóhoz már délelőtt 10-11 körül már Asszuánban kell lenni, így délután 5-kor indulunk Kairóból, busszal. Rossz döntés – 17 óra utazás után érkezünk meg, fagyottan és álmosan a napfényes városba. Utolsó telefonok, feltöltjük a vizes tömlőket, aztán irány a Nagy Gát tövében fekvő világvégi kikötő.

Hogy miért tanácsos korán érkezni, az hamar kiderül: az adminisztráció ugyan alig egy óra, de a komp fedélköze már tömve. A másodosztály elvben számozott vaspadokból áll, de van itt minden: mosógép, ágy, teljes konyhai felszerelés, liszteszsák és minden jó és szép dolog, amit a nagy Egyiptomban kapható - így nincs sok ülőhely. A vaspadló fekete az olajtól, az arcok is nagyrészt feketék, és kedvesek – de itt még szép számmal vannak utazók, a bátrabbak a fedélzeten vernek tábort, amit másnap hajnalban a fagyos hidegben meg is bánnak.

Éjszaka az imbolygó hajón, hihetetlen zsúfoltság, olajszag, motorzúgás, ilyenek lehettek a bevándorló hajók az Újvilágba. Aztán valami történik, néhány lengyel fiatal előveszi a gitárját és erőtlen, halk dalba kezd, de ennyi elég. Hirtelen előkerülnek a dobok, csörgők a furcsa formájú lantok és megszólal a szomorkás, monoton de mégis hihetetlenül vibráló núbiai zene és a fedélzetköz megelevenedik. Aztán megtörténik a csoda, biztatásra az egyik fiatalabb énekes mesélni kezd, a zene elhallgat és mi elámulva figyelünk a viharvert, kerek arcú fekete férfi történetére, a kissé orrhangú, lassan hömpölygő szavalásra, amelyet szinte alig értünk. A kimondott szó, a csendes hang lassan megtölti a teret és nyugalmat és csendes mosolyt varázsol a fáradt arcokra.

Másnap fáradt reggel a hatalmas Nasszer-tavon, egy-két óra váltott alvás után. A hajó a már örökre eltűnt núbiai falvak fölött úszik, furcsa a tudat, hogy valahol alattunk ott rejtőzetnek Farasz vízbe fúlt katedrálisának kápolnái, vagy Ballana barbár királyainak hatalmas sírdombjai. Az emberek lassan készülődnek, végül délelőtt feltűnik néhány épület a kopár sziklák között a távolban, és lassan kibontakozik Vádi Halfa egyetlen, hosszú a tóba nyúló mólója.

Hirtelen magukhoz térnek az utasok és megkezdődik a tülekedés, hatalmas csomagok emelkednek a vállakra és préselődnek át a szűk ajtókon. Én is közelharcot vívok útlevelünkért, a többi külföldivel a melegítőbe öltözött határőrök előtt, akik a hajó kávéházában ütötték fel irodájukat. A sietség ajánlott, a hírek szerint nem sok szálláshely akad a városban. Aztán végre kijutunk a vámhivatalig, ahol a nem túl lelkes vámtisztek elvben szisztematikusan ellenőrzik a táskákat, bűnös alkohol, vagy egyéb tiltott szer után kutatva. Velünk európaiakkal azonban nagyon udvariasak, és kérdésükre rábólintunk – természetesen csak ruha van a teletömött hátizsákokban. Néhány perc múlva már kint állunk a kapukon kívül. Innen a város mintegy három kilométer.

Ha az asszuáni kikötőről azt mondtam világvégi, akkor Vádi Halfa valamely másik bolygón van. Az alacsony, kopár sziklák között fekvő, poros vályog- és bódéváros névadó őse már rég eltűnt a tóban, Vádi Halfa pedig mintegy 130 kilométerre a legközelebbi falutól, és 4-5 napi sivatagi vonatútra az ország belsejétől, Szudán északi előre tolt helyőrsége. A kikötőből a városba menő iránytaxiként funkcionáló ütött kopott terepjáró mindenesetre már az első ötven méteren lerobban – rossz előjel! A szükséges pénzváltások után hamar kiderül, hogy a közelgő Id-ünnep miatt, az amúgy is heti egyszer közlekedő khartumi vonat ezen a héten egyáltalán nem indul, így a hajón érkezett 200-300 embernek más eszközt kell találni. Mi amúgy is a Nílus-menti utat akartuk választani és elsők között találunk egy délnek induló cementeszsákokkal megrakott teherautót, úgynevezett loryt, amely Szudán úttalan útjain egyik leggyakoribb közlekedési eszközeként szolgál. A rendszer az, hogy a fizető utasok a hatalmas, színesre festett dugig megrakott járműveken a hátsó platón az árú fölött vagy a sofőr két oldalán(!), elől ülnek. Gyakran a hely még így sem elég, így jut utas a sofőrfülke tetejére is, akikre csak a könyörületes Allah vigyáz. A mi kocsink hamar megtelik és útnak indulunk Abri felé.

Szudánban semmi sincs messze - legalábbis ez a válasz bármilyen távolságra vonatkozó kérdésre - ez az első lecke, amit hamar megtanulunk. Abri sincs messze, a sofőr szerint alig négy óra, a térkép szerint is maximum 150 kilométer. Aztán, ahogy magunk mögött hagyjuk a várost és a leszáll a sivatagi este, már csak a kopár sziklát látjuk, a motor egyre gyakrabban fullad le egy-egy meredekebb hegyoldalon – az idő eltűnik - csak a sivatag marad, a csillagok no meg fagyos hideg. Harmadik napja gyakorlatilag nem aludtunk. Három óra múlva kiderül már 70 kilométert megtettünk! Eltelik még kettő és a hátsó kerék megadja magát a szikláknak és megtapasztaljuk hogyan születik új kerék az alkatrészekből. A motor életben tartása már komolyabb feladat – ömlik az olaj - és szerelés után a cementeszsákokkal megrakott kocsi betolása még sík talajon is kemény munka!

Az már csak hab a tortán, amikor néhány perccel később a fáradt sofőr elalszik a volánnál és a kocsi majdnem lefordul az alig létező földútról. Hogy a több tonna cement alatt meghalhattunk volna – természetesen, de most mégis elmesélhetem ezt a történetet. Hogy, hogyan érkeztünk meg Abriba és zuhantunk be a helyi szállodának nevezett vályogkunyhóba hajnali fél hatkor, arról csak homályos emlékeim vannak. Én délelőtt a tornácon ébredtem egy gyékényen, a szálláson egyébként csak annak kellett fizetni, akinek jutott ágy.



Ébredés után, ahogy szálásunkról kilépünk a vakító fénybe, egy magas, európai ruhába öltözött fekete férfi lép oda hozzánk és tört angolsággal megkér, hogy menjünk át vele a szemközti vályogfalu házba, amely a rendőrség épületéül szolgál. Az útlevelek ellenőrzése után már arabul folyik az udvarias társalgás. Természetesen szabadon mozoghatunk bárhová, de így egy nappal a Nagy Id (Bajram) ünnepe előtt a túlparton fekvő fáraókori templomok (Szoleb, Amara, Szeszebi) szinte elérhetetlen távolságra vannak. Teszünk néhány erőtlen kísérletet autószerzésre, de a másnapi birkahúsos lakomáról egyetlen sofőr sem akar lemondani, így hihetetlenül magas árakat kérnek. Végül mivel nem akarjuk kockáztatni, hogy több napra Abriban ragadunk, valószínűleg az ünnep előtti utolsó járművel elindulunk délre, Kerma irányában. Járművünk ezúttal egy Toyota pick-up, úgynevezett „boxi”, amelynek platójára egy rikító színekre festett vasketrec-szerű védőtetőt és két vaspadot szereltek.



A boxi igencsak kényelmes jószág és bőségesen lehetőséget ad, elsősorban a hátul ülőknek, hogy magukba szívják az út friss levegőjét. Az utasok komfortérzete tovább fokozható, ha az eredetileg tervezett 11-12 fő helyett időnként 14-15–en utaznak rajta. Tagadhatatlan viszont, hogy jóval gyorsabb, mint a teherautó. Sofőrünk ezúttal tapasztalt mestere szakmájának és hihetetlen lendülettel vág neki a térkép szerint alig 250 km-es távolságnak.

A táj képe itt már teljesen más, mint előző éjszaka. Kocsink nagyrészt a Nílus közelében száguld, az út mellett pedig egymás után tűnnek fel a núbiai falvak. Az apró települések házai lenyűgöző látványt nyújtanak. Az egyszerű agyagtégla és vályogházak falai csodálatos színekben pompáznak, tűzpiros, kanárisárga, fűzöld színű geometrikus és növényi motívumok díszítik a fehér vagy már magukban is színes falakat, de még a legszegényebb házak omladozó oldalára is jut legalább egy indigókék vaskapu. Az utcák is tiszták, a házak előtt színes ruhákba öltözött karcsú fekete lányok és asszonyok söprörnek pálmaseprűkkel.



A nap melegen süt, de a menetszél gyorsan hűt minket. Késő délután már csak néhány tucat kilométerre lehetünk Kermától, amikor sofőrünk megérkezik falujába, és úgy dönt, ő inkább már otthon marad és a hátra maradó kis útra egyik rokonára bízza az autót.

Hogy a kormány ezúttal rossz kézbe került, arra már az első száz méteren ráébredünk. Új sofőrünk fittyet hány a homokdombok, fél méteres szintkülönbségek és dinnye nagyságú felcsapódó kövek által jelentett útakadályoknak, és szemmel láthatóan úgy gondolja, hogy két pont között itt is az egyenes a legrövidebb út. Ahogy egy szakaszon ismét a sivatagba érünk sebességünk még tovább fokozódik. Autónk vészjósló reccsenésekkel tiltakozik az új bánásmód ellen, fejünk pedig egyre nagyobb lendülettel találkozik a tetőt jelentő acéllappal.

Minden bizonnyal velünk verejtékező védőangyalunk végül egyik utastársunkon alakjában siet segítségünkre, aki hangos dörömböléssel kényszeríti megállásra a kormánynál tomboló őrültet és magyarázza el neki ordítva a normális vezetésről való elképzeléseit. Túlzás nélkül ez menti meg aznap az életünket. Mint hamarosan kiderül, az utolsó reccsenés a jobb hátsó kereket a tengellyel összekötő egyik alkatrész halálsikolya volt, és a kerék már most furcsa szögben áll. A rögtönzött szerelőbrigád végül ideiglenesen egy erősebb kötéllel rögzíti a függetlenségre törekvő kereket. Az út természetesen csak a következő faluig folytatódhat, ahonnan végül késő éjszaka érünk Kermába.
 

Kerma egy hatalmas poros falu, hogy mekkora is valójában arra csak másnap reggel döbbenünk rá, első utunk ugyanis, a város egyetlen szállodának nevezett intézményéhez vezet, amelyen a némileg eufemisztikus „Karma (!) Hotel” felirat díszeleg. A téglavörösre festett, lapos tetejű koloniális építmény, egykor valószínűleg az angol közigazgatás helyi központja lehetett, de belül szemmel láthatóan nem sok felújítást látott, az elmúlt 50 évben. De ez most már mindegy - a luxusszállodás utazásokat inkább másnak hagyjuk - három nap után egy vödör hideg vízben lefürödni és utána nyugodtan aludni, mámorító érzés!

Másnap, az Id ünnep hajnalán aztán különleges ébresztést kapunk. Természetesen az utazó a közel-keleten hamar hozzászokik a napfelkeltekor való imára hívásra, de a különleges ünnepi, legalább egy órán át zengő, monoton „Allahu akbar!” recitálás készületlenül ér. Mire délelőtt felkelünk, szinte csak üres utcákat és bezárt boltokat találunk, aztán a szomszédos sarkon, fehér, patyolattiszta ruhába öltözött mosolygós férfiakkal találkozunk, akik mindjárt meghívnak teára, és udvarias beszélgetésre elegyednek velünk az ünnepről, a nagy birkavágásról, amelyet Ábrahám áldozatának emlékére rendeznek a muszlim hívők. Hamarosan egy idősebb, családfőnek látszó férfi bukkan fel aki szinte tökéletes angolsággal üdvözöl minket és természetesen meghív az ünnepi "reggelire” családjához. Mint kiderül házigazdánk, Mohamed tanítóként dolgozott mintegy 40 évig szerte a hatalmas országban.

Aki még nem volt Szudánban, az nem tudja mi az igazi vendégszeretet – mondta egyszer valaki nekem. Azt hiszem tökéletesen igaza volt. A szudáni vendéglátás valóban lenyűgöző. Az vendég tökéletes kiszolgálásán túl, az egészet átjárja valami csodálatos tisztelet és tapintat. Itt nem szokás ugyanis faggatni az utazót múltjáról, családjáról, ugyanakkor mindent, amit elmesél magáról figyelmesen hallgatják.

A frissen vágott és sült birkahús legjobb falatjait kapjuk reggelire természetesen friss kenyérrel és zöldséggel, és hosszas beszélgetésbe bonyolódunk az országunkról, Szudánról és a várva várt békéről. Délután aztán lassan elindulunk a közeli romváros felé, és csak ekkor látjuk, hogy milyen hatalmas is ez a település. Útközben újra és újra számtalan meghívást kapunk mindenhonnan, de mintegy fél óra után feltűnik egy hatalmas vályogtégla építmény, a pálmaligetek mögött.

A rommező, ahova tartunk az első ismert valódi, afrikai királyság, fővárosa volt. A fővárosáról elnevezett, birodalom i.e. 2500 körül, a 3. katarakta jött létre. Kerma királyai uralták a belső Afrikából a Fölközi-tenger felé irányuló luxuscikkek, elefántcsont, különleges fafajták, állatbőrök, drágakövek, fűszer és gyógynövények kereskedelmét, alkalmanként háborúban, de többnyire folyamatos kereskedelmi kapcsolatban álltak a szomszédos Egyiptommal. Kerma erejét mi sem jelzi jobban, mint hogy északon a 2. katarakta (vízesés) környékén a Középbirodalom fáraói hatalmas erődrendszert kellet, hogy emeljenek déli szomszédaik ellen. Kermában a királyság utolsó időszakában az uralkodókat óriási pompával, gyakran több tucat, sőt egy alkalommal több, mint háromszáz leölt kísérővel együtt temették el hatalmas sírdombjaikba. Kerma virágzásának az Újbirodalom fáraóinak hódítása vetett végett, akik i.e. 1550–től fokozatosan meghódították Núbiát.



A romvárost és a temetőket először a XX. század elején kezdték el kutatni, de komolyabb munkákat negyven óta egy svájci régész folytat a területen. A város legnagyobb épülete a szinte tömör, téglából épült, nyugati deffufa, mintegy ezer éven át a település központi templomául szolgált, ahol a kermaiak rejtélyes főistenének, valószínűleg egy kos alakú afrikai istenségnek a kultuszai folytak. Az egyetlen szűk, hosszúkás belső helységbe, meredek lépcső vezet fel, ahonnan egy további lépcsőn lehet feljutni a tetőre. Fentről kirajzolódik az egész feltárt város alaprajza - a királyi paloták, raktárak, kisebb házak és kunyhók sora.



Az királyi településtől alig egy kilométernyire fekszik a hódító egyiptomiak városa és templomközpontja, ahol közel kétezer évig tisztelték a kosfejű kermai Amont. 2002-ben az ásatások során fantasztikus leletek kerültek elő itt. A templom egyik helyiségében megtalálták hét Napata kori uralkodó, egyiptomi stílusú, közel életnagyságú gránit szobrát, amelyet valószínűleg II. Pszametik fáraó fölbőszült katonái törtek darabokra i.e. 593 körül.


A naplemente a Nílus-parton ér minket, ahol a halvány fényű folyóról visszhangzik a müezzin esti éneke.

“Kiváló munkával kőből építtette fel (a templomot), olyannal, amilyet az istenek kora óta nem látott senki. Finom homokkőből emelték az oszlopokat és bevonták arannyal és ezüsttel. A kapukat valódi cédrusból a reteszeket ázsiai rézből készítették, és ügyes kezű írnokok írták fel rá őfelsége nagy neveit. A raktárakat megtöltötték, az oltárokat ellátták ételáldozattal. Megtöltötte azt (őfelsége) ezüstből, aranyból, ázsiai rézből és mindenfajta nemes kőből faragott áldozati asztalokkal, annyival, amelynek mennyisége sem ismert. Ellátta a templomkörzetet papokkal, olyan férfiakkal, akik jól ismerik a szent szövegeket.”

Sárga és barna homokdombok, tűző napsütés, halványzöld fűcsomók, közel a folyóipartig érő sivatag. Ahogy az egyik dombra felmászunk az apró világosabb foltokat pillantunk meg - a kerek szél koptatta oszlopokat és a homokba fulladt falak vonalát.

Kawában vagyunk, a Napata birodalom valaha egyik legnagyobb városában. Itt emelt pompás új szentélyt a kawai Amon istennek Taharka, a núbiai fáraó - aki Szudán közepétől egészen Jeruzsálemig uralta a Közel-keletet az i.e. 7. század elején és állított örök emléket művének a fenti feliraton.

A város mára szinte teljesen eltűnt és a nyolcvan éve kiásott szentély is újra elmerült a homokban. Ahogy megközelítjük a falakat, jól látszik az idő pusztítása. A szudáni homokkő - Núbia legkedveltebb kőanyaga - amilyen könnyű faragni, olyan érzékeny. A homok és a szél rövid időn belül eltüntet minden feliratot és domborművet, sőt lassan szétmorzsolja a falakat is. Ahogy az egyik kapu oldalán kezünkkel félresöpörjük a homokot, néhány hieroglifa bukkan elő. Ennyi látszik most - a templom többi része, no meg a szinte feltáratlan város nyugodtan pihen a homok alatt.

A homokdűnék közül lassan visszatérünk pick-upunkhoz, amelyet a dongolai átkelőnél béreltünk a sivatagszéli kirándulásunkhoz.

A dongolai rév az első forgalmas hely a wadi halfai komp óta. Színes ruhába öltözött asszonyok, párduc és kígyóbőrt utánzó papucsokba öltözött férfiak üldögélnek csoportokban a folyóparton és várnak az meglehetősen ritkán forduló vasóriásra, amely átviszi őket a széles folyón. Érdekes belegondolni, hogy az egyiptomi Edfutól délen egészen Khartumig több ezer kilométeren át nincsen egyáltalán híd a Níluson. Ahogy várunk, lassan újabb és újabb, árukkal megrakott teherautók érkeznek, és végül befut a Vádi Halfaból fél nappal utánunk induló, azóta három napja folyamatosan úton lévő (!) busz, amely Kartúmba tart. Így viszont látjuk sok, a halfai kompon megismert társunkat. A busz egyébként, leginkább egy hatalmas teherautóra felszerelt zöld vasketrecre emlékeztet, amelyen a folyamatos szellőzést úgy oldották meg, hogy üveget egyáltalán nem, csak élénk színű kék függönyöket raktak az ablakokra. Ahogy egy ismerős, mintegy egyéves csecsemőjével, a messzi délre utazó asszonytól megkérdezzük, hogy hol tudott az elmúlt h
árom napban mosakodni, aludni, ő csak vidáman legyint, ugyan, már csak két nap Kartúm - ott vannak rokonai!


Dongola, észak Szudán közigazgatás központja, bizonyára hangulatos hely lehet, csak éppen nem Idkor. A poros, homokkal befujt utcák világvégi hangulatot árasztanak, ahogy a széles bazár kopott, üresen tátongó bódésora is. Az elkövetkező két napban néha még az ételvásárlás is gondot okoz ebben a nagyvárosban, de egy barátságos szállodában végre valódi zuhany alatt fürödhetünk.

Dongolából két út vezet Gebel Barkal és Karima felé. Az egyik legalább 300 km-en keresztül kanyargó poros ösvény a kanyargó Nílus jobb partján, a másik egyenesen keresztül vág a Núbiai-sivatagon, lerövidítve az utat mindössze 160 km-re. Mi az utóbbit választjuk, amelyre a komp másik oldalától indulnak a járművek néhány naponta, amikor elég utas összegyűlik.

Két napi kényszerpihenőnk alatt, miközben arra várunk, hogy végre találunk egy kocsit, amely átvág a sivatagon, a második estén igazi kincsre bukkanunk a kihalt Dongola egyik eldugott sarkában. A város déli részén a ma már omladozó egykori angol iskola mellett, tömzsi gránit oszlopok állnak ki a földből, rajtuk rusztikus kifaragott növényi minták és keresztek. A kora-középkorban keresztény templom vagy kolostor állhatott itt.

Másnap már hajnal fele felkerekedünk, hogy időben átérjünk a másik partra az autókhoz. A folyó parton a kelő nap fényében két hatalmas vaskomp pihen és mi csendesen ücsörgünk jó egy órát, mire az álmos hajósok felkelnek és lassan megérkeznek a többi utasok.

A sivatagnak csak fedetlen Toyota pick-up-ok vágnak neki. A második napon dél körül végül a sofőr úgy dönt, hogy „mindössze” 11 utassal is elindul, de az utolsó pillanatban, befut még 6 ember, akiket természetesen már nem hagyhat ott. Így végül nekivágunk eddigi életem egyik legzsúfoltabb és legőrültebb útjának.

Ahogy magunk mögött hagyjuk az utolsó pusztába nyúló házat, ránk zuhan az itt valóban végtelen sivatag. Út itt már egyáltalán nem létezik, az eleinte szabályos távolságban levert útjelző vasoszlopok sora is fokozatosan eltűnik. A kereknyomok és a gyér fűcsomók is elmaradnak mögöttünk. Ahogy tizennégyen (!) szorongunk az apró platón az ég végtelen kékje és a felvert homok beborít minket, amit látunk az a kopár kavicsos sziklafelszín és szakaszonként alacsony homokdombok.

Néhány évvel ezelőtt egy a Keleti-sivatag közepén töltött fagyos éjszakán, megfogadtam, hogy soha többé nem vágok neki egy autóval a sivatagnak. Most viszont nincs mit tenni, száguldunk előre és feszülten figyeljük, hogyan küzdi át magát a motor a homokdombokon. A sivatagban nyomát sem látjuk más járműnek. Két nyomorúságos óra elteltével egyszer csak egy félig egy homokdűnébe merüt apró épület tűnik fel két pálmafával és egy ütött-kopott víztárolóval. A hely látszólag teljesen elhagyott, mégis egyik útitársunk - egy igen viseltes, valaha fehér ruhába öltözött, ráncos arcú, sovány férfi - egyetlen szinte üresnek tűnő zsákjával leszáll, és elindul magányos háza felé, mi pedig haladunk tovább. Az idő csigalassúsággal telik; orrunk vörösre ég, arcunkat kicserzi a szél, tüdőnket fényesre edzi a sivatagi por.

Feszülten kémlelem a távolt, mikor tűnik fel valami változás, aztán egyszer csak megpillantok egy apró kiemelkedést, amely talán már Gebel Barkal sziklája lehet. Ahogy közeledünk lassan elénk tárul a hatalmas sziklatömb, a „szent hegy”, és lassan feltűnnek Karima házai is.

Szinte lehetetlen módon, egyetlen elakadás vagy defekt nélkül érkezik meg kocsink, tizenhat utassal, 160 km-es utat közel, négy óra alatt megtéve. Sofőrünk igazán méltó utódja volt ezúttal az egykori híres karavánvezetőknek!