Az Levelek a 4. zuhatagtól sorozat a Magyar Merowe-gát Régészeti Expedíció 2006-os szudáni terepi szezonjának egy-egy epizódját eleveníti fel. Magáról az expedícióról részletes anyag található az expedíció honlapján. (LG)
A középső-Nílus völgy manaszirok lakta vidéke teljesen el van vágva Szudán többi részétől. Aki innen el akar jutni valamerre saját autó hiányában a hetente egyszer közlekedő busznak nevezett közlekedési eszközre szorul. Az expedíció szempontjából ez a valamerre az adott helyzetben nem olyan tág fogalom, mert értelme csak a Merowe vagy Abu Hameden városokon keresztül Kartúmba vezető útnak van.
A szálláshelyünkről, el-Ganaet iskolájából nézve ez prózaian annyit jelent, hogy az iskola kapuja előtt húzódó keréknyomni úton vagy jobbra vagy balra indulunk el. A "buszok" közül csak a Merowi felé tartó megy el közvetlenül Kartúmba, ha Abu Hamed irányát választjuk akkor ott még találnunk kell valamilyen alkalmatosságot, amivel tovább mehetünk Kartúm felé.
Amikor tehát az expedíció a félidejéhez érkezett és nekem vissza kellett mennem Kartúmba, hogy a fotósunkat el-Ganaetbe kísérjem, nem kellett mást tennem mint fülelni. A "busz" ugyanis mindig egy meghatározott napon érkezik, valamikor este 8 óra körül. Legalább is ezt az információt kaptuk a helybeliektől. A Kartúmból érkező "busz" vezetőjével mindenképpen beszélni kell, mert jelezni kell neki, hogy másnap hajnalban itt egy utasra számíthat. Aznap éjszaka, amikor az én buszomra vártunk nem ment minden menetrend szerint. Már majdnem 10 óra volt amikor megérkezett. A buszvezető másnap hajnali 4-re ígérte hogy újra itt lesz. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy több mint 14 órás sivatagi vezetés áll mögötte és még egy órát vezet a végállomásig, illetve alig 4 órás pihenő után másnap ismét megteszi ugyan ezt a távot.
Hajnalban szinte percre pontosan bezötyögött ez a busznak becézett monstrum, amit jó néhány teherautó matuzsálem egyesítéséből alkottak valamikor a közelmúltban. A szélvédő, már első pillantásra is egy kisebb kamionról származott, ezért a vezető és a mellette ülő két utas csak részben volt védve a menetszéltől. Engem a platón kialakított utastérben helyeztek el a csomagommal, a vas üléseket vékony párna borította, amiről az út folyamán kiderült, hogy csak a lélek megnyugtatását szolgálja, a hátsófeleknek nem nyújtanak védelmet. Az utastér nyitott volt, de mindenütt függönyök vették körbe, hogy napközben valamilyen árnyékot adjon. Ilyen korán még csípős volt a levegő. Ahogy a folyóvölgyben haladtunk szépen megtelt a busz utasokkal. Egy asszony két gyermekével velem szemben helyezkedett el, számos dobozát és zacskóját arra használta, hogy magát és gyerekeit kitámassza és ne kelljen állandóan fogódzkodnia.
Áthaladtunk az alvó falvakon, riadt nyulak és sivatagi rókák menekültek előlünk. Mire a nap felkelt elhagytuk a szinte járhatatlan Nílus menti utat és kikanyarodtunk a sivatagba. Itt százával futottak a keréknyomok a messzeségbe. Már legalább 5 órája úton voltunk amikor észrevettem, hogy a sivatagi út egy olyan szakaszához értünk, amit már én is ismertem. A kávézóhoz. Az elnevezés csalóka, mert kávét nem lehet kapni, csak teát, azt is csak cukorral. Egy beduin család "üzemelteti" vagyis egy valaki a családból mindig itt marad és ha jönne egy vendég, vizet forral, teát főz és ennyi. Az ennivalót mindenki maga hozza. A sivatagi út egyik útjelzője ez a vékony ágakból összehordott pihenő, ahol minden erre haladó megáll. Bizonyos mértékig mindenki megnyugszik egy pillanatig, jól van, nem vétettem el az utat, mert erre nincs kialakult út. A vándorló homok néha teljesen váratlanul kényszeríti a vezetőt egy új irányba. Támpontot a távolról vörösnek, közelről mély feketének látszó hegyek nyújtanak.
Megterhelt imbolygó buszunk egyszer el is merült a homokban, de a gyakorlott kezek hamar kiszabadítják. És megyünk csak megyünk. 10 órával később, amikor már magunk mögött hagytuk az ország kevés betonútja közül az egyiket, ahol az út két oldalán a forróságban az otthagyott defektes gumik öngyulladással égtek, végre bedöcögünk Kartúmba és megállapítom hogy igen kemény elhatározás kell ahhoz hogy valaha még egyszer megtegyem ezt az utat. Öt nappal később, már rutinos országúti vándorként a fotósunk oldalán visszafelé zötykölődöm...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
